Különösnek tűnhet e címválasztás, mert valószínűleg idén úgy említik majd a dévai emlékzarándoklatot, mint megszilárdult, törtélelmi jelentőségű pontját a jelenkoriegyháztörténetünknek. Ilyen évfordulókkor emléktáblákat avatnak, kiállításokat szerveznek, előadásokat tartanak, hogy nyomatékosan kifejezzék a negyed évszázad jelentőségét. A történelmet. A kiérdemelt büszkeséget, amelyért megdolgoztak.
A Dávid Ferenc-emlékzarándoklat értékekről szól. Szól az eszméről, amelyre általa emlékezünk, ami elnémíthatatlan és örök, ami tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Szól magasztosságról. Mindarról az emelkedettségről, amit az ember átél, amikor részt vesz a zarándoklaton, amikor megpróbál fölülemelkedni mindenen, ami földi és fizikai: nem figyelni az útra, a testi fájdalomra, hanem inkább a porladó kövek közt visszhangzó suttogásokra, a verejtékben, tekintetekben felsóhajtó lélekre. Az emlékzarándoklat kapcsán beszélhetünk méltóságról, hagyományról, értékekről és a múltunkról. De úgy érzem, hogy beszélnünk kell másról is.
Az én emlékzarándoklatom ifjú. Még csak huszonöt esztendős, kortársam. S bár nem szeretném, hogy gondolataim szemtelennek tűnjenek, e zarándoklat számomra mégiscsak fiatal, mint amilyenek mi vagyunk. Még csak most kezd kibontakozni, most kezdi érteni, hogy milyen jelentős dolgot képvisel, hogy milyen hatalmas és megfogalmazhatatlan az az örök eszme, amely mögötte áll. Mint egy ifjú, aki most kezdi megtalálni helyét a világban, mint aki most kezd ráeszmélni hivatására, feladatára, céljaira.
Az idei, huszonötödik évforuló jelképes. Ifjúságot sugall. Az ifjúság pedig erőt és kiállást jelent, és főleg jövőt. Álmokat és megállíthatatlanságot. Rugalmasságot, lendületet és nyitottságot a párbeszédre. Őszinteséget, képességet a dacra, a széllel szembeni küzdelemre. Az ifjú lét önazonosságot kíván, gondolataink, álmaink felvállalását, ha kell, akár uralkodó nézetekkel szemben is. Az ifjúságban még élnie kell, ha csak nyomokban is, a gyermeki idealizmusnak, a hitnek abban, hogy a lehetetlen nem létezik. Ezektől ifjú egy ifjú.
Gondoltunk-e már vajon így erre a zarándoklatra? Így, mint egy ifjúra, aki mer álmodni, aki tervezi a jövőt, mert érzi, hogy van, amiből erőt merítsen? Hogy a Dávid Ferenci-i eszme elpusztíthatlan és örök, és feladatra szólít(ja)? Hogy zarándoklatunk nem önmagáért és önmagunkért van, hanem önmagán túlmutató?
Az idei, huszonöt esztendős, ifjú emlékzarándoklat kérdések elé állít. Az kérdezi, hogy vajon hogyan látjuk egyházunkat, gyülekezeteinket, egyleteinket, önmagunkat. Olyanoknak, mint akik folyton csak megemlékeznek, fejet hajtanak és gyertyát gyújtanak, vagy talán másmilyeneknek? Vagy talán olyanokként, mint az ifjak, akik álmodoznak és terveznek? Akik a tekintetüket a jövő irányába szegzik, mert sejtik, hogy a mögöttük támaszként meghúzódó múlt jövőt álmodni hívja őket? Egy huszonöt éves ifjúra nem igazán jellemző, hogy a múltat próbálja fejtegetni, inkább bízik valami megmagyarázhatatlanban, és hisz abban, hogy ami eddig megtartotta, az ezután is megfogja. Így érdemes – kötelesség inkább – jövőt álmodni. Egy ifjúra ilyenkor az jellemző, hogy mer elindulni, új utakat keresni, belevágni az ismeretlenbe.
Most valóban jó megállni, kiértékelni és hálát adni. Analógiánk értelmében gondoljunk azonban arra is, hogy egy huszonöt esztendős ifjú előre néz, a jövőre, és még csak most áll igazából az elindulási ponton, a startvonalnál. Gondoljunk arra is, hogy most van az ideje a jövő alapkövét lerakni.
Az ifjú Dávid Ferenc-emlékzarándoklat álmodni hív bennünket. Az idei évforduló a tervezés ideje, az álmodásé, a jövőbe vetett hitünké. Mert a huszonötödik évfordulóját ünneplő zarándoklat erősebb és bátrabb, mint valaha. Ifjú és lelkes. Hiszem, hogy van, mit tanulnunk tőle.
Nagy Norbert írása
