Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet

Gergely Noémi: Én nem akartam egyletes lenni (Történetek a Világegyletemből)

Illusztráció: Matók Dóra (Dottka Design)

„Azt hiszem sokszor elmondtam már ezt a történetet… Én nem akartam egyletes lenni. 2003 nyarán konfirmáltam, és emlékszem, hogy akkor bejöttek a templomba az akkori székelyudvarhelyi egyletesek, és meghívtak minket valahova. Nem is igazán értettem, hogy mi is az, amiről beszélnek. Egy akkori barátnőm, akivel együtt konfirmáltunk, mondta, hogy majd ősszel megy és menjek én is, mert az egy rettentően menő dolog. A nyár alatt igazából bele is felejtettem, de ősszel jött a postaládánkba egy meghívó, hogy vasárnap délután egylet lesz, és szeretettel várnak. 

Felkerestem a barátnőmet, aki kijelentette, hogy nem jön egyletezni, mert az nem egy rettentően menő dolog már. Elbizonytalanodtam. Ha ez nem egy rettentően menő dolog, akkor miért is mennék el… De valahogy nem tudtam békét kötni magammal… nem tudnám megmondani, hogy miért. Eldöntöttem hát, hogy megkérdezem az édesanyámat, aki nem is unitárius, és ő majd biztosan nem fog elengedni, és akkor nincs is, amin aggódnom… Ha a szüleim nem engednek, akkor én nem tehetek semmiről. 

Megkérdeztem. Elengedett. Sőt, biztatott, hogy menjek. Öngól, gondoltam. Ha nem kérdem meg, akkor soha senki se tudja meg, hogy nem mentem el, de most már el kell mennem, mert elengedtek. A mai napig emlékszem arra az őszi délutánra, ahogy sétáltam a Bethlen utcán a templom felé. Rossz idő volt. Jött a vihar, fújt a szél. Édesapám a kórházban volt. Nem is értettem, miért megyek és hova. A közjegyzői iroda épületéről a hatalmas szél lefújt egy cserepet, ami pont mögém esett le. Ott éreztem, hogy ezek jelek, és vissza kell fordulnom. 

De hát édesanyám elengedett. Így hát félve, önbizalom nélkül, senkit se ismerve, semmit se tudva érkeztem meg a szeretetotthonba, ahol a régi egyletesek és az akkori segédlelkészek, Demeter Sándor és Újvárosi Kata vártak, és egy teljesen önfeledt, igazi egyleti esttel készültek. Sose éreztem még olyan jól magam vadidegenek között. És bár aznap egy hajszálon múlt, hogy elinduljak, aztán minden vasárnap alig vártam, hogy újra odaérhessek. 

Ez így ment egy pár évig. Aztán valamikor 2006-ban egyik egyletes társam felhívott, hogy ő épp egy egyletes gyűlésen van, és az a kérdése, hogy lennék-e köri képviselő. Sose hallottam még erről. Azt sem tudtam, mivel jár. Szintén mindent megpróbáltam, hogy kibeszéljem magam, de nem sikerült. Se a nyelvvizsgára készülésem, se a lelkesedésem hiánya nem akadályozta meg őket, hogy úgy gondolják, hogy én jó leszek köri képviselőnek, még ha nem is ismertek. Megválasztottak, így több helyre el kellett mennem, amihez általában megint nem volt kedvem, mert ismeretlen volt. Mégis minden egyes alkalom egy-egy meghatározó élményt rejtett. 

Aztán 2007 februárja volt, amikor Rácz Norbi felhívott, hogy szerveznek a köri képviselőknek egy nagy körutat, úgynevezett Mamut körutat, és lenne-e kedvem nekem is menni. Megint egy ismeretlen tétel, megint ismeretlen emberek, az ilyenhez már megint nem volt kellő lelkesedésem. Azt mondtam Norbinak, hogy meg kell kérdeznem a szüleimet, hisz minden rendes diák ezt teszi. Mentem is édesanyámhoz. Ő úgysem unitárius, majd ő nem enged el, s akkor nem lesz, amit tenni, otthon kell maradnom. Édesanyám megint egyből elengedett. Újabb öngól. Akkor már két embernek kellett volna hazudni, ha nem megyek el, hazudni meg sosem szerettem. 

Így hát visszahívtam Norbit, és szóltam neki, hogy elengedtek, és én is megyek a Mamutra. És az a hét volt a mai életem egyik alappillére. Onnan kezdve nem volt visszaút. Mindig és mindenhol ott akartam lenni. 

Olyan barátokat kaptam, akikre ma is akármikor számíthatok. Onnan kezdett igazán magába szívni az egylet és olyanná formálni, aki ma is vagyok. És ezt nem győzöm köszönni a Gondviselésnek, hogy valamikor odaegyengette az utamat… na meg édesanyámnak, aki mindig elengedett, bár még én se tudtam, hogy hova kérezek. 

Én nem akartam soha egyletes lenni. Sőt, mindent meg is tettem, amit tudtam, hogy ne legyek az. Valaki viszont ezt az utat szánta nekem. Hála legyen érte.”

Gergely Noémi írása
Megjelent az ODFIE 2022-ben kiadott Világegyletem c. interjúkötetében.

Szervezetünk 120 éves évfordulójának jegyében kívántuk megjelentetni a 2020-as év során azt a kötetet, amely megpróbálja egybefogni azokat az egyletes történeteket, amelyek az elmúlt 120 évet formálták, alakították. 

Az interjúkötet igényelhető az alábbi űrlap segítségével:
https://interjukotet.odfie.hu/

Kövess minket máshol is