Legutóbb három hete kerestelek… Most azért is tértem vissza, hogy elmeséljem, mi mindenben volt részem több ismeretlen helyen, településen, melyeken még nem jártam sohasem. Mindenekelőtt, neked, mint legfőbb bizalmasomnak elmondom, hogy nagyon hálás vagyok, mert a szüleimtől megkaphattam a tizenharmadik születésnapomra a várva várt táborok és rendezvény részvételi díját. Utólag rájöttem, hogy anyáék jól döntöttek, hiszen e lehetőségek által több barátot szereztem, mint amennyit a legújabb kiadású iPhone túl tudna szárnyalni. De most, jó szokásomhoz híven csak mesélni és mesélni szeretnék.
Már harmadik éve járok Unitárius Legendás Táborokba (továbbiakban: ULT), csak emiatt tudom, hogy merre van Kolozs megye, Várfalva, de még mindig csodálom, hogy az unitarizmus újra és újra friss rügyet hajt azon a környéken is. Az idén már egyre több volt az ismerős, a táborvezetők neveit most már biztosabban ismételgettem. Tudtam, hol van a csűr, mi az a „kar”, és az önfelfújós matracnak is kedvesebb barátja lettem. Kevesebb volt a panasz, könnyekkel ritkábban találkoztam, csak amikor egy-egy táborozó társamat vigasztaltam. A kultúrház fehér falának dőlve a Daltutajok slágereit sokkal bátrabban kiáltottam. A Csended tavánál című dalnál először éreztem azt, hogy mekkora ereje van annak, amikor századmagammal alig-alig suttogva, együtt mondok egy dalszöveget, hogy nem kellenek hangos szavak vagy csintalan tettek ahhoz, hogy mások észrevegyenek, hogy felnézzenek rám. A közös, nagy mandalakészítésnél pedig szívesen dekoráltam volna egyedül a hatalmas papír legalább felét, de rá kellett jönnöm, hogy attól leszünk EGY közösség, EGY közös, nagy erő, ha mindenki időt fordít rá, és elkészíti, majd felragasztja a számára legkönnyebben kivitelezhető indiai vonalmintát.
Ez a teljes hét olyan gyorsan tovaröppent, hogy így, majdnem egy hónap távlatából azt tudom felidézni igazán, amit el tudtam hozni magammal a mindennapi életünkbe. A tábor során találkoztam olyan mondásokkal, történetekkel, tanításokkal, amelyek még sokszor eszembe jutottak, de nem azért, mert most találkoztam velük először, hanem, mert hallottam már valamennyit a papbácsimtól, a szüleimtől, a nagyszüleimtől. Párat le is jegyeznék, csak röviden, vázlatosan: ne csak magammal törődjek, hanem másokkal is; a jó Isten minden percben vigyáz ránk; „jó tett helyébe, jót várj!”; Isten sokkal többre képes, mint amit el tudok képzelni.
Naplóm, sajnálattal közlöm veled, hogy táborozóként a 2025-ös ULT volt számomra az utolsó ilyen tábor. Bevallom, emiatt sokat szomorkodni nem volt időm, hiszen utána életem eddigi legnagyobb megmérettetése ért: a konfirmáció. Kisfalumban nagy szenzációnak számított az esemény, a kelleténél jobban is izgultam, hiszen sok év után öten tehettünk bizonyságot a hitünkről. Én ezt lépcsőfoknak fogom fel, mivel általa lehetőségem adódik máshogy látni a dolgokat.
Rögtön utána a négy társammal indultam el a Konfirmandusok Mozgótáborába, aminek első állomása Kolozsvár volt. Régi álmaim közé tartozott, hogy egyszer betérhessek a számomra leghatalmasabb templomba, a mi unitáriusunkba, és hogy bepillantsak azokba a helyiségekbe, ahol egyházunk legfőbb vezetői nehezebbnél nehezebb döntéseket hoznak. Az első délutánon itt is került ismerős mosoly, rég nem érzett, baráti ölelés, már tapasztalt, táborvezetői utasítás az ULT-os múltamnak köszönhetően, amire ilyenkor oly büszke vagyok. Amit kiemelnék, hogy a JZSUK (János Zsigmond Unitárius Kollégium) ablakánál magasabbról is gyönyörködhettem a városban, a Fellegvárról és a Tűzoltótorony tetejéről.
A következő állomás felé tartva megálltunk Torockón, ahol még most sem tudom, hogy a hirtelen zápor, a hatalmas területen fekvő zord hegy vagy a derék templomtorony miatt éreztem magam mustármagnyinak. Székelykeresztúri hadiszállásunkon sem kedvezett az időjárás, de itt jöttem rá, hogy én igenis szeretek megázni. Életemben először itt láttam a legtöbb doboz pizzát, itt énekeltem a „legmélyebben” a 255-ös számú egyházi éneket, és a reggeli áhítatot a legtisztább lélekkel, és értelemmel próbáltam hallgatni az esőcseppek koppanása között. Volt, hogy a vihar elmosta a kedvem, de ilyenkor tanultuk meg, hogy a boldogságos pillanatokhoz nem szükséges mindig napsütés. Székelyderzsben a templomba belépve kicsit összeért a múlt és a jelen. A szejkefürdői Mini Erdély Parkot ki nem hagyva, nagyobb „pihenőt” tettünk utunk közepén. Élvezettel keresgéltük a parkban unitárius épületeinket, templomainkat, miközben az „itthonérzés” lett úrrá rajtunk. Szabadtér, meleg étel, kedves emberek, gyermekkori emlékek felidézése után robogtunk is a baróti, számomra teljesen szokatlan unitárius templomig, ahol szintén elkerült a nyári napsütéses hullám. Ott bent, a burkolt mennyezet alatt vacogva, friss, cukros kalácsot majszolgatva semmiféle furcsa, idegen érzés nem uralkodott bennem. Sőt. Hát nem is lenne miért, hiszen abban a templomunkban is otthon vagyok.
Fél óra múlva – végállomás: Nagyajta. Imateremben, bástyában, templomban vagy a szabadég alatt aludni? Miért ne?! Itt léptem át a saját határaimat, itt is értem meg a „feladatra”. Ezen a helyszínen végig búcsúzkodtunk, csak észrevétlenül. Tudtuk jól, hiszen elmondták még az elején: „Ez a csapat, mind a 123 fiatal nem lesz többé így egy táborban, egy helyen. Ez életednek az első és utolsó ilyen utazása.” Próbáltam megkeresni a még nem ismerős táborozó Instagramját, igyekeztem cetlire vetni a legutolsó szerelmeslevelet, minél többnek hagyogatni, hogy hamarosan úgyis találkozunk, torokból megtölteni a vártemplom falait a Bájoló soraival. Így volt szép, így volt jó, így marad örök emlék, biztos iránytű.
Segítettek, segítettünk, megláttak, megláttunk, épültünk, formálódtunk, kerestük, s megtaláltuk Őt.
Bálint Imola tollából
