Aki már próbálkozott ilyesmivel, az tudja, milyen nehéz utánpótlást nevelni. Tudja, hogy milyen lehetetlen átadni a munkát, amiben – szerény véleményünk szerint – mi vagyunk a legjobbak. Tudja, hogy nem magától értetődő teret engedni az utánunk jövők új ötleteinek, egy másik, már-már érthetetlennek tűnő világnézetnek.
Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet azonban mindenkor az ifjúság körül létezett, mindig az újakat, másképp, érthetetlenül, követhetetlenül gondolkodókat akarta egy (templom)tető alá terelni. Három hónap egy-egy hétvégéje igazolta, hogy a 125 éves recept nem veszített értékéből.
A kisbusz-felfüggesztések ringatásában Erdélyt beutazó tavaszi Közös utakon alapgondolatául a mustármagról és a kovászról szóló példázatokat választottuk. Ebben az ikerpéldázatban Jézus meghökkentőt állít a mennyek országáról, amit (elegánsan) nem határoz meg, hanem a hogyanról, a módozatról szól. Eszerint a mennyek országa alulról építkezik ahhoz, hogy elterjedjen, hogy nagyra nőjön, hogy kis kovászként megkelessze a rengeteg lisztet, amibe beledobják. Isten munkája mellé pedig az ültető ember kapavágásai, a kenyérdagasztó asszony gondos kezei is kellenek.
Ilyen szétszálazhatatlan, elválaszthatatlan isteni-emberi egységben zajlott a három EgyletEgyetemi alkalom is Sepsiszentgyörgyön. A képzést kitalálói sorozatnak tervezték, mivel az átadásra szánt tudást túl töménynek érezték, hogy egyetlen napba vagy hétvégébe sűrítsék. Tudás, tudás, ismeret… Hát nem kapnak ebből eleget szegény fiatalok? Való igaz, a képzéssorozat programjában a „közösségépítés”, a „barátkozás” vagy a „szociális készségek fejlesztése” rovatokat senki nem fogja megtalálni, azonban ezek az igazán lényeges dolgok, a tulajdonképpeni célok, amiket zászlójára tűzött az egylet a szervezés során, azok az egy-egy programpont közötti tíz percben vagy fél órában rejtőztek. Megbújtak a Rendezvényszervezési ábécé című mű ismertetése alatti egymásra mosolygásban, esténként a gitárhúrok hangjai között, minden imában, viccben, nevetésben és szerető pillantásban.
Így hát nem azért könyvelhető el bármilyen rendezvény sikeresnek, mert résztvevői kipipálták a napirendet, megették a megfelelő adag ételt, és a végén büszkén meghúzták azt a bizonyos vonalat. Az ODFIE rendezvényei akkor sikeresek, amennyiben betöltik mindenkori céljukat: közösséget kovácsolnak, mely nem csak szavakkal, nem csak énekekkel, hanem szürke mindennapjaival, nyűgjével és teendőivel is az egy Isten dicsőségét szolgálja.
A 2025. esztendő EgyletEgyeteme ilyen volt. Talán téves képzeteket ébresztett a résztvevőkben az egyetemek működéséről, de ennek hadd igyák levét későbbi tanáraik. Azokra, akik a harmadik alkalom végén az ODFIE-nél „diplomáztak”, találó a „kedves testvéreim”-megszólítás. Búcsúzáskor szeretettel borult egymás nyakába zenész, rapper (tényleg!), fényképész, (valódi) egyetemi hallgató, érettségiző, és még sorolhatnám, de akkor is kevés lenne talán.
A kovász sem magától lesz azzá, ami. Félre kell tenni a kis edényben, és ápolni, gondozni kell, hogy beteljesítse létezése célját, a liszt megkelesztését. Három hétvégén keresztül az ODFIE vezetősége kovászt próbált készíteni. Kovászt, amit gondozni kell, de az alapja készen áll. A puding próbája az evés. A kovász próbája a kelesztés.
Széles László tollából
