Kedves olvasó, szeretnélek egy kísérletre hívni. Nyugi, semmi bonyolult dolog, csak annyit kérnék tőled, hogy egy pillanatra emeld a kezed magad elé. Nézd meg jó alaposan a tenyeredet, az ujjaidat, a bőröd ráncait, az esetleges sérüléseket, bőrkeményedéseket, az ujjlenyomatodat. Figyeld, hogy mi mindent árul el rólad a kezed. Lehet lerí róla a hobbid, vagy hogy kemény fizikai munkát végeztél. Lehet látszik rajta, például a körmöd színéből és mintájából, hogy milyen stílust képviselsz. Lehet, hogy szép vagy praktikus kiegészítőket viselsz rajta, vagy valami olyat, amihez egy kedves emlék fűződik. Többet megtudhatsz magadról a kezedet vizsgálva, mint azt képzelnéd.
Na és gondoltad már valaha végig, hogy mi mindent csinálsz a kezeiddel? Mi mindent érintesz meg, fogsz meg életed során? Hogy néhány példával szemléletesebbé tegyem ezt a témát, vegyük most csak azt, hogy mi mindenre használtad a kezedet attól kezdve, hogy ma felkeltél addig, amíg elértél a jelen pillanatig? Reggel kinyomtad az ébresztődet a telefonodon, megmarkoltad a kávésbögrét vagy teáscsészét, cipőfűzöt kötöttél, üzenetet pötyögtél valakinek, megigazítottad gyorsan a hajadat, megfogtad a busz kapaszkodóját, az autó kormányát, amivel eljutottál az úticélodhoz, kezet fogtál azzal, akivel találkoztál. A kezünk segítségével az érzéseinket is kifejezhetjük. Néha ökölbe szorul, néha görcsösen kapaszkodik valamibe, és néha, amikor a szavak már túl nehezek vagy szánalmasan kevésnek bizonyulnak, a kezünk egyszerűen csak odanyúl egy másik ember keze felé és megszorítja, jelezve, nincs egyedül.
De van az életünknek még egy területe, a művészet, ahol ez a kéz valami egészen különleges szerepet kap. Mert a kéz a bennünk lakozó isteni szikra közvetítője is: magában hordozza az alkotás képességét. Valaki fog egy ceruzát, egy darab agyagot, és a keze mozdulatára valami olyan dolog ölt testet, ami egészen addig csak bent létezett: egy érzés, egy gondolat, egy lélektöredék. Valaki más megérinti a zongora billentyűit, lefog egy akkordot a gitáron, ráüt a dobra, és megszületik egy dallam, egy ritmus, ami libabőrt varázsol a karunkra. Valaki leír egy verset, egy novellát, lepötyög egy slam poetry szöveget, vagy a tánc során mozdulatokat formál. A kéz az a csatorna, amin keresztül az emberi lélek láthatóvá, hallhatóvá válik. Csodálatra méltó, mégis lakozik valamiféle feszültség az alkotás mélyén. Egy kérdés, hogy vajon mi marad mindabból, amit csinálunk? Mert lássuk be, bármilyen gyönyörű dolgokat is formálunk meg, a kéz munkája sérülékeny, múlandó. Megfestesz egy képet, de az idő elhalványítja a színeket, eljátszol egy zseniális dalt a tábortűz mellett, de a hang elenyészik a nyári éjszakában, és csak emlék marad.
Hát mit tehet az ember ebben a belső feszültségben? A 90. Zsoltár írója a kezeivel válaszol, imára kulcsolja őket, Istenhez fordul, az ő jóindulatát kéri. Mert ha csak a magunk dicsőségét keressük, ha csak azt szeretnénk bebizonyítani, hogy milyen jó művészek, egyletesek, emberek vagyunk, akkor a kezünk munkája elporlad, de ha Isten jóindulata velünk van, maradandóvá válik. De mit is jelent ez a jóindulat? Az eredeti héber szöveget, ha megvizsgáljuk, ez a szó (noam) szépséget, kedvességet, gyönyörűséget foglal magába. Vagyis a versben a zsoltáros valami olyasmit kér, hogy: Istenem, ragyogjon át a te szépséged a mi törékeny életünkön.
Vass Ágnes tollából
