Persze, nem úgy, mint a buszt, a nagy ünnepeket, fontos eseményeket vagy nagyszüneteket, de várni embereket. Nem is annyira őket, mint az általuk cipelt látható és hallható, ki-ki buggyanó gondolatokat.
A szemekben örökölt, mégis fiatal fény megvillanásait várni.
Az utolsó gyapjas mamutok kb. négyezer évvel ezelőtt élhettek, de valamilyen furcsa, felidézhetetlen hagyomány nyomán egy maroknyi erdélyi fiatal minden évben bádogmamutokban utazza be az otthon tájait. A mamutnak ez az alfaja sebesebben halad, és ehhez fosszilis energiát használ. Látszólag semmi nem köti az agyaras állathoz.
Nehezen érthető ez az asszociáció: miért egy kihalt állat, miért nem valami becsületes, bölcs és nagy ember neve szerepel a plakátokon, miért nem mond semmit ez az elnevezés? Hát mégis, mi az, hogy Mamut-körút? Meggyőződésem, hogy évről évre valami olyasmi is beszáll a körutas kisbuszokba, ami a gyapjas mamutokhoz hasonlóan kihalt, elfelejtett, napjainkban csupán rajzfilmek aranyos karaktereiben találkozhatunk vele. Hogy mi ez a poros szellem, aki csatlakozik az utasokhoz?
A találkozás öröme. Rácsodálkozás arra, hogy egymástól különböző, messziről érkező, talán semmiben sem hasonlító emberek között történhet kapcsolódás. És ez jó – tehetjük hozzá, ahogy az Úr is mondta a teremtés története szerint. Jó együtt lenni, jó játszani, jó találkozni, beszélgetni, még unatkozni is együtt. Mert persze, a különböző emberek találkozása nem olyan, mint az amerikai filmeken, nem sziporkázik a levegő, nem feltétlenül süt a nap olyan vidáman és narancssárgán, de rá kell erre ébredni: az embernek is dolga, hogy meglássa a csodát.
Mert csoda, az történik. Mindig van minek örülni, és van miben gyönyörködni. Májusban épp okot ad erre még egy körút, a Közös utakon ifjúsági istentiszteletes csapat Erdély-járása. De okot ad erre az ünnep is, amely hamarosan beköszönt. Remek alkalom a pünkösd arra, hogy összetartozásunkat, találkozásainkat ünnepeljük. Ekkor rá lehet csodálkozni arra is, hogy tulajdonképpen az egy Isten akarata, hogy különböző emberek egyetértésben egy cél felé igazítsák más-más, kicsi, elhanyagolható, és mégis megismételhetetlen életüket.
A Balázs Ferenc-emlékév talán egyik legnagyobb megvalósítása, hogy az elcsépelés kockázata nélkül lehet a névadót idézni, műveivel együtt gondolkodni. Világcél, közös cél… Milyen ismerős fogalmak. Félünk mindentől, ami szabadságunkat korlátozhatja. „Kötelek, kések. Kötelességek.” Húsba maró szeretetkapcsolatok, lehorgonyzás, állandóság – ezek fiatalként ijesztőnek hatnak, és ez is jól van így. De talán nem árt, ha eszünkbe jut: ha az ember megtalálja helyét a világcélban, elfoglalja azt, és teszi feladatát, bár szabadsága látszólag kisebb lesz, Balázs Ferenc szerint boldog, édes lesz minden teher és kötelesség.
Találkozzunk, ünnepeljünk, merjünk idegenekből felebarátokká lenni! Éljük meg remélhetőleg csak hibernáló mamut-csodáinkat!
Széles László tollából
