Vajon kivettük-e már fiókjaink mélyéről a sokszor elveszített, de mindig megtalált, itt ott megsárgult, párszor rossz helyen átszúrt kokárdáinkat? Jelent-e nekünk fiataloknak bármit is a csiri-csáré emlékezésen, kampánybeszédeken, kötelező iskolai ünnepségeken túl a magyar szabadság vagy általánosan a szabadság gondolata? Előbbi, valljuk be, sajnos elég távol esik tőlünk. Azóta a nemzeti, történelmi viszonyok szinte követhetetlenül és átélhetetlenül megváltoztak. Napjaink Erdélyébe születő unitárius fiatalnak lehet, hogy már csak üres formaság március 15-e. Furcsa, nehezen érthető, és ahhoz, hogy jelentése legyen számunkra, nagy erőfeszítést igényelne az 1848-49-es események elemzése. Valljuk be, amennyit a ma ifjúsága lát belőle, az lehet ha a kevésbé- és nagyon felnőttek szívét sem kötné át kikeményített, nemzeti színű szalaggal.
Ezért, kedves fiatalok – bár nem is olyan régen jöttem rá, hogy nincsen boomerebb dolog, mint önkényes tanácsokat adni nektek –, azt javaslom, hogy márciusban, ha a magyar szabadságról nehezen is tudunk már gondolkodni lassan 200 év távlatából, gondolkodjunk együtt csak úgy a szabadságunkról. Mit jelent nekünk? Miként éljük meg? Hol érezzük szabadnak magunkat, és hol nem? Van-e olyan valami, bármi, amiért odaadnánk szabadságunk egy részét?
Megmondom, én miben találtam nagyon szabadnak magam az elmúlt időben. Remélhetőleg, amire majd ezeket a sorokat olvassátok (és hátha olvassátok), addigra ott lesz íróasztalotokon a Kévekötés legújabb száma, melyben lehet, hogy éppen saját vagy ismerősötök, barátotok írását találjátok meg. Nos, ennek a Kévekötésnek a szerkesztése során átnéztem, szétszedtem, kijavítottam az összes szöveget. Régóta nem éreztem olyan reménykeltőnek és feltöltőnek munkát, mint ezt a szerkesztést. Elég baj! – gondolhatjátok, és valahol igazatok is lehet. De ez a kicsi, gyűjteményes kiadvány nekem nem csupán szövegeket jelent. Az a folyóirat, amit remélhetőleg kezetekben fogtok (ha nem, szóljatok), nekem nem csupán szöveget és betűhalmazt jelent, hanem sok-sok erdélyi unitárius (és szabadelvűen vallásos) fiatal szabadságának a kinyilvánítását.
Mindannyian választhattuk volna azt életünk minden egyes pillanatában, hogy nem csinálunk semmit. Hagyjuk, hogy lyukas markunkon átcsorogjanak a percek homokszemei. Néha hagytuk. Néha pedig hajtott bennünket a megmagyarázhatatlan erő, hogy többé kovácsoljuk magunkat és a körülöttünk lévő világot. Az ilyen önkovácsoló pillanatok sorozatából jutottunk el mai közösségünkhöz, idei márciusunkhoz, amely lehetőségekben páratlanul gazdag lesz, ebben biztos vagyok.
Hogy véletlen-e ezen pillanatok sorozata? Hogy véletlen-e, hogy a végtelen lehetőség közül éppen március van, és kezünkben tarthatunk egy erdélyi, magyar, unitárius ifjúsági antológiát, mely a szó legnemesebb értelmében a miénk? Balázs Ferenc nyomán, aki idén lenne 125 éves, én azt tudom mondani: mindez Isten. Panaszunk, örömkiáltásunk, csalódásunk, imánk, az is, ha épp lázadásból megostromoljuk nevének dicsőségét, minden, ami esendő emberségünk ösvényén ebbe a pillanatba vezetett minket: Isten.
Széles László tollából
