Kedves Fiatalok!
Szeretünk ilyenkor éveink képzelt határain értékelni, fogadkozni, ígérni, talán remélni is kicsit erőteljesebben, mint máskor. Szeretünk „tiszta lapot” képzelni, amelyre bármit lehet még írni, aminek megírása, rajzolása, betöltése egyedül rajtunk áll. A már betelt, agyonfirkált, tisztának jóindulattal sem mondható lapjainkat eltesszük emlékbe, talán eltüzeljük bánatunkban, talán nosztalgiával tanulmányozzuk és falainkra ragasztjuk.
Milyen a ti lapotok?
Az enyém gyűrött, pár cipőnyom formájú tusnádfürdői por-ábra által keretezett „levél”. Levél az ODFIE tagjainak? Levél mint újévi levél? Levél mint sms-ben, e-mailen, faxon vagy postán küldött „szív küldi” üdvözlet?
Milyen a ti leveletek? Mi van rajta? Van-e rajta öröm- és bánatkönny? Meg van-e szaggatva a lap széle? Ejtettétek-e sárba, öntöttétek-e le minél színesebb és cukrosabb löttyökkel? Olvasta-e valaki, s ha igen, ő milyen nyomot hagyott rajta? Gyűrtétek-e össze, dobtátok-e kályhába, hadd égjen, vagy volt-e köztetek olyan, aki tettét megbánva kikaparta a parázs közül és megmentette? Kezdtetek-e mély levegővételek között új lapokat gügye rajzokkal vagy komoly hangvételű, tudós okoskodásokkal?
Adja magát, hogy eme súlyos gondolatokat az Életünk lapjai című, nagyszüleink által követett brazil szappanoperához hasonlítsuk, poénból (íme, kedves olvasók, itt az interaktív rész). Ha most nem is értékeljük az elmúlt esztendő által alkotott levelet, biztos vagyok benne, hogy egyszer bánni fogjuk, ha keressük, de „filléres emlékeink” zűrzavarában nem találjuk. Nem fontos ez a levél, amellyel önkényesen emlékeinket akarom ábrázolni. Nem fontos, mert nem vittünk véghez csodákat, tettünk ezt-azt, de valljuk be, semmi rendkívülit nem követtünk el. Nem fontos ez a levél, nem fontos ez az év… Csak annyira, mint bármely másik, valaha írt levél, bármely másik valaha leélt (jó esetben megélt) év. Nem fontos, vagy épp mérhetetlenül, utánozhatatlanul, megismételhetetlenül jelentős.
2026-ban még nem tudom mit fogunk tenni, milyen lesz a hangulat, mi lesz a jövőben felidézhető vörös fonal. De az biztos, hogy pont annyira fontos lesz, mint azon emlékek, amik fölött most édes (vagy épp keserű) a visszaemlékezés. Pont annyira fog rólunk szólni, amennyire mi akarjuk. Biztosan nem lesz könnyű, hisz nehézségekkel mindig is találkoztunk, de biztosan nem lesz megoldhatatlan.
Van egy hírem. Nem döntöm el, hogy rossz vagy jó. Szerintem nem kezdhetünk tiszta lappal. Nem tudjuk sem összegyűrni, sem elégetni levelünket. Ha piszkos is, tépett is, agyontaposott is, ha úgy is gondoljuk, hogy nem fér már rá semmi, akkor is a miénk, és tovább fogjuk írni, firkálni, kottázni. Olyan ez a levél, mint az Esterházy Péter-féle Iskola a határon (keressetek rá, mert menő). Egy értelmes szót sem tudunk kiolvasni belőle. Látszólag értelmezhetetlen, gügye kuszaság. Írtuk és írjuk életünk minden megfogalmazhatatlan, kimondhatatlan, de gyönyörű beszédével. Írtuk és írjuk a címzetteknek, Istennek, aki már rég ismer minket kuszaságunkban is színről-színre, és embertársainknak, akik talán meg akarnak ismerni. Hát szóljon ez az év arról, hogy megismerjük egymást és azt, aki minket összeköt türelemmel, kíváncsisággal, azzal a fiatalos, naiv derűvel, amit oly sokan irigyelnek tőlünk.
Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet elnöksége nevében
Széles László
