Talán sokunkban közös, hogy életünk valamely pontján kezünkbe kerül egy-egy Harry Potter könyv, netán átrágjuk magunkat a teljes sorozaton. Nos, én többször is megtettem ezt, és bár nem sok mindenre emlékszem, egy apró dolog azóta is eszembe ötlik, különösen decemberben, advent idején. Az egyik első szó, amit Harry elkényeztetett unokaöccse megtanult az a „Mostakarom” (sic!). Egy levegővel, lendületből, hisztizve, dúlva-fúlva szoktuk ezt a fordítók által „összehegesztett” kijelentést hangoztatni mi is, ki tudja hányszor…
Lázasan keressük a fogódzókat, próbálunk a tavalyitól, azelőttitől kicsit lassabban, jobban… tudjátok, úgy igazibban nekifeküdni az ünnep által tartogatott többnyire kellemes, de fárasztó hagyományoknak, szokásoknak. Készek akarunk lenni, várjuk, hogy készek lehessünk, akkor is, ha valahogy a világot nem érdekli advent, megy az élet, az iskola tovább, az egyetem nem áll le, csak karácsony előtt, akkor is kínosan rövid időre. Nincs recept arról, hogy hogyan kell jól várakozni. De az talán valamelyest közös mindannyiunk számára, hogy előbb-utóbb eljutunk addig a pontig, hogy megszeretjük azokat a dolgokat, amikre várni kell, mert ami hirtelen és küzdelem, erőfeszítés nélkül a kezünkbe hullik, az kicsit számunkra is értéktelen.
A 37. zsoltárban azt olvashatjuk, hogy „Nyugodj meg az Úrban és remélj benne!” Ebben a zsoltárban, bár nagyon jól hangzik, nem adventről van szó, sem karácsonyról, hanem Isten igazságosságáról, jutalmáról vagy büntetéséről, melyre vár, vágyik a nép. Ezért fohászkodik a zsoltáríró, hiszen annak a népnek, amely a zsoltárok gyűjteményének használója volt, ez a fajta politikai messiás-várás élt a tudatában. Nekünk más van. Nekünk „született Megtartó”, és évről évre tudatosítjuk, hogy az ő útjának követése a lehető legjobb, legtisztább út… Hogy mire? Arra az isteni igazságra, amit keresett a nép sok ezer évvel ezelőtt is, és keres most is, talán más szavakkal, talán más céllal, de most is alkalmas időben. Útravalóként még Sík Sándor egyik verséből idézek:
„Az Isten küld, testvéreim tinéktek,
hogy sugarai eleven tüzét,
amik arcáról a szívembe égtek,
sugározzam csendesen szerteszét
a testvéreknek, kik az éjben járnak.
Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.”
Jézus szájába adott sorok ezek. Erős lehet, eleven, kikerülhetetlen az Isten tüze. Odamehetünk mi is a tűz mellé, hogy szívünkbe égessük a kifürkészhetetlent. Hallgathatjuk a Mestert, kinek tanítása „Mostakarva” meg nem ismerhető, kinek tanításában Isten fénye nem ledtábla, amelyen azt írja, hogy 15 lej a forralt bor, hanem szentjánosbogár, amely az éjben járó, eltévedt, védtelen testvéreknek világít. Azt, akire az elkövetkező hetekben várunk, Isten küldte. Nem fényfüzérnek, nem ordító „Jingle bells” -nek, hanem csendes szentjánosbogárnak, hogy bennünket, igaz testvéreket vezéreljen.
Széles László tollából
