Három nap, két kisbusz, tizenkilenc egyletes fiatal, huszonhat állomás és több mint háromszáz résztvevő. A számok mögött sokkal több rejlik: történetek, pillantások, kérdések, felismerések és nem utolsó sorban önfeledt nevetések. A 2025-ös Mamut egyletlátogató körút nemcsak egy esemény volt, hanem küldetés, meghívásegy belső utazásra, amely minden résztvevőt, vendéget és vendéglátót egyaránt önmaga felé terelt, majd egybefűzött, hiszen valódi találkozásokat teremtett fiatalok és közösségek között, ezzel élőbbé és összetartóbbá formálva minket és a jövőt.
Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet célja ezzel a körúttal nem pusztán az volt, hogy meglátogassa a fiókegyleteket, hanem az is, hogy egy kötelékbe fogja össze az ifjakat, mert bár igaz, hogy a fiatalok különböző helyszíneken és különböző időpontokban vettek részt a körúton, mégis azzal, hogy ugyanazt tapasztalták meg, létrejött egy kapcsolat Erdély szerte közöttünk. Nem korosztályokat szólítottunk meg, hanem fiatalokat, koruktól függetlenül. Olyanokat, akikben él a kérdés: hol a helyem az egyházban? Miért vagyok fontos? Lehetek-e része valami nálam nagyobbnak?
A válaszokat közösen kerestük. A „Szorít az idő” társasjáték révén, melyben unitárius nagyjaink, elődeink életútját, személyét ismertük meg, nemcsak a játék örömét éltük át, hanem egy mélyebb felismerést is: nem vagyunk egyedül az utunkon. Előttünk is jártak már ezen az úton, sokan, hitelesen, bátran, néha botladozva, néha új ösvényeket vágva. Az ő történeteiken, sikereiken keresztül arról beszélgettünk, mit jelent ma a hit, a közösség, az elköteleződés. És minden alkalommal felmerült: én vajon mit adhatok hozzá ehhez a történethez?
A forgatókönyv egyértelmű volt, mégis minden találkozás újra írta. Nemcsak mi tanítottunk, hanem minket is tanítottak. Egy-egy elsuttogott, váratlan kérdés, egy halk „köszönöm” sokszor többet mondott minden előre megfogalmazott mondatnál. Voltak helyek, ahol évek óta működő, összeszokott egyletes közösség várt minket. Másutt bizonytalanság, kétely, vagy éppen csönd. De mindenhol ott volt a lehetőség. Az a pici szikra, amit egy szó, egy játék, egy közös ima képes fellobbantani. A mamutas tevékenység során önmagunkat is jobban megismertük, mert minden kérdés, amit másoknak tettünk fel, ránk is vonatkozott: miben hiszek? Hol és hogyan tudom megélni a hitemet?
Az egyletezés életforma. Nemcsak egy keret, hanem egy lehetőség, hogy kapcsolódjunk. Istenhez, egymáshoz, önmagunkhoz. A körút minden egyes megállója olyan volt, mint egy apró imádság. A záró imádságaink, melyeket együtt fogalmaztunk meg, nemcsak a program végét jelezték, hanem egy kezdetet is. Mert hisszük, hogy nem csak mi mentünk a fiatalokhoz, hanem ők is elindultak valamerre. Nem csupán egy módszertant, hanem egy üzenetet vittünk: „Most van itt az idő.” Nem holnap, nem jövőre. Most, hogy kérdezzünk, hogy kapcsolódjunk, hogy döntsünk, hogy higgyünk. Az egyletezés nem válasz minden kérdésre, de keretet ad ahhoz, hogy a kérdéseinket ne egyedül hordozzuk, hanem együtt keressük meg rájuk a választ.
Ha a Mamut körút eredményét nem az emléklapok számában, nem is a közös fotók mennyiségében mérjük, hanem abban, hogy valahol egy fiatal felismerte, hogy számít, amit ő tud és tesz, akkor kijelenthetjük: sikerült. Mert nemcsak az egylet látogatta a fiókegyleteket, hanem a küldetés látogatott meg bennünket. Egy pillanatra mindannyian emlékeztünk rá, hogy van helyünk az egyházban, az egyletben, és a világban.
Birtalan Bence tollából
