Az utóbbi években az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet által évente egyszer, a hat egyházkör mindenikében megszervezett Közös utakon–ifjúsági istentisztelet komoly és egyre komolyabb viták tárgyát képezte.
Nevezhető-e egyáltalán istentiszteletnek ez a próbálkozás? Mennyire különbözik a hagyományos unitárius istentisztelettől? Mit eredményez az ifjakban? Hogyan kapcsolódhatnak be a rendszeres istentiszteletekbe, ha az Ifjúsági Egylet egy teljesen eltérő formát mutat számukra?
E kérdések megválaszolásakor pengeélen egyensúlyozunk, és két szempont ütközik. Vannak, akik a hagyomány nevében állítják, hogy az a forma, amely évszázadokon át megtartotta egyházunkat, megfelelő kell legyen a mai fiataloknak is. Ezzel szemben mások úgy vélik, hogy az istentiszteletnek alkalmazkodnia kell a változó korhoz, ha valóban meg akarja szólítani az ifjúságot, vagyis alternatívát kell nyújtania a megszokott forma mellett.
Mielőtt elhamarkodottan állást foglalnánk egyik vagy másik oldal mellett, arra hívom a kedves Olvasót, hogy egy pillanatra tekintsen el e két ellentétes nézőponttól, és vizsgálja meg az ifjúság istentiszteletét egy másik szemszögből.
Az ifjúság istentisztelete mindössze tíz esztendős. Az ódon falak között, az állandósult igazságok helyett a megújulás lehetőségét keresi. Szenvedélyesen küzd a szabadságért, a hitelességért és az önkifejezésért. Nem elégszik meg az „így szoktuk” kijelentésével, hanem kérdez, kísérletezik, és akár meg is kérdőjelezi a régi kereteket. Érti és érzi, mit jelent mustármagnyi hittel hinni, imádságban hálát adni és kérni, sőt időnként perlekedni a Létező létezésével. Egy olyan otthon akar lenni, ahol a kételyt és a hitetlenséget, a meggyőződést és a hitet egyaránt feltételek nélkül elfogadják és megértik. Még most bontakozik ki igazán. Ismeri az örök eszmét, amely mögötte áll, tudatában van hivatásának, feladatainak és céljainak: „az istentiszteletnek történelmi alappal bírónak, lélektanilag indokoltnak, hitébresztő jellegűnek és erkölcsi hatásúnak kell lennie” (Kovács István: Unitárius Liturgika, Egyetemi Jegyzet). Az ifjúság istentisztelete mégis folyamatosan keresi saját hangját, megnyilvánulási formáját, bontogatja szárnyait.
Az ifjúság istentisztelete az elmúlt tíz évben folyamatosan tanult lelkesedésni és kiállni. Tanult rugalmasságot, lendületet és nyitottságot a megújító, építő párbeszédre. Képességet a küzdelemre és türelemre az ökölbe szorított kezű, fogcsikorgató óriásokkal szemben. Megerősítette azt a hitét, hogy érdemes hirdetni azt, amiben meggyőződéssel hiszünk, még akkor is, ha a világ rendjének ismerői mást mondanak. Hiszen attól fiatal a fiatal, hogy rendületlenül hisz a lehetetlenben.
Az unitárius ifjúság istentisztelete vallja, hogy a Dávid Ferenctől ránk hagyományozott „mindig továbblépni tudás” kell, hogy jellemezze. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy felszínesen átlép a problémákon, hanem sokkal inkább a mélységek keresését, a mindig még egy lépéssel tovább merészkedést. Tudja, hogy mindig többre van szükség, mélyre kell evezni. Az állandóan változó itt és mostban kell hirdetnie az Istent. Az állandóan változó itt és mostban kell kiformálja önmagát, és ezáltal az ifjak hitét és elköteleződését.
Gondoltunk-e már így az ifjúság istentiszteletére? Gondoltunk-e már úgy rá, mint ami folyamatosan tükröt állít önmaga elé, de tőlünk, az Egyház jövőjét formálóktól is kérdez? Első sorban azt kérdezi, hogyan látjuk egyházunk, gyülekezeteink, egyleteink és önön jövőnket? Mit teszünk azért, hogy ifjaink ne máshol, más vallásos közösségekbe keressék a helyüket és az elfogadásukat? Merünk az ifjúság istentiszteletével együtt jövőt álmodni? Vagy szemünket a földre szegezzük, és közönyösen a múltban ragadva, egymásnak feszülve érvényesítjük szembenálló érveinket?
Az ifjúság istentisztelete hinni akar abban, hogy érdemes elindulni és új ösvényeket keresni, hogy a hagyományos egyházi értékek és mindennapok kihívásai között együttes erővel leljünk rá a közös utakra. Akarunk mi is hinni ebben?
Magyari Zita Emese tollából
