Miként megtapasztalhattátok az elmúlt években, egy-egy éves témát jelöltünk meg egyházunkban, amelyet egész éves egyházi tevékenységünk középpontjába állítottunk. Idén január 13-án a Vallásszabadság Ünnepén ezt az évet a küldetés évének nyilvánítottuk. A hivatás és a küldetés egymásra épülő fogalmak: az Istentől ajándékba kapott élet irányát, értelmét és kiteljesedését jelölik. E folyamatban a hivatás Isten szeretetteljes meghívása, amely irányt és medret ad az életnek, míg a küldetés ennek a hivatásnak a konkrét megnyilvánulása a mindennapi életben.
Ha van életkor, amelyben a leglázasabban keressük életünk értelmét és küldetésünket, az éppenséggel az ifjúság életszakasza. Nem véletlenül, hiszen ez az az életkor, amikor a tegnap még gyermek egyszerre ott találja magát a színpad közepén, ahol magának kell választ adnia a létezés zakatoló nagy kérdéseire.
A jó hírem az, hogy mi emberek éppen ebben az idealizmussal, kérlelhetetlen igazságkereséssel, világmegváltó szándékkal teli ifjú korban vagyunk képesek legtisztábban meghallani az isteni hivatásunkat, és a legőszintébben keresni a személyes küldetésünket. Nem véletlen a „lenni vagy nem lenni?”, a „mi célra vagyunk a világon?” vagy a „csak” pályaválasztás gyötrő kérdései az ifjú főhősöktől…
Az ifjúságnak, mint életszakasznak egyebek mellett pontosan az a szerepe, hogy ez az illanó-múlandó életkor maradandóan hangolja rá életünket igazi, megalkuvások és hazugságok nélküli küldetésünkre. Ezért kell életre szólóan szívünkbe vésni, és komolyan venni ezt az ifjú és bohó, de égbe látó önmagunkat.
Van egy hűséges ifjú barátom, 19 éves korú önmagam. Lázadó ifjú, aki egy szabadságtól megfosztott levegőtlen korban mindennél fontosabbnak tartotta a meg nem alkuvást, a szabadságot, a hitet, hogy küldetése van. Ez az ifjú katonáságba indulása előtti napon egy kávézó asztala mellől, mint egy idő-palackba zárt üzenettel üzent későbbi, katonaság által megtört önmagának ezekkel a gondolatokkal: „Lehet, hogy a katonaságban vagy későbbi életed során megváltozol, és millió okos érvvel fogod igazolni, megalkuvásaidat, hogy miért adtad fel szabadságodat, küldetésedet… De ha feladod bármilyen bölcsen érvelsz is, soha nem lesz igazad! Lehet, hogy naivnak nevezel majd, aki pofázik mert nem érti az élet dolgait, de tudd, hogy az én oldalamon lesz az igazság! Ha ezer érvet hozol fel, ha szájon ütsz akkor is!” Életre szólóan akartam a saját lelkemre kötni, hogy ne legyek olyan, mint amilyennek a koravén, megalkuvó, minden megalkuvásukat okosan megmagyarázó megtört embereket láttam!
Ez az ifjú most is itt van: kritikus szemmel néz, ahogy ezt leírom, ott van a templomi padokban, amikor prédikálok, ott van a püspöki irodában, és mindvégig velem volt, azóta is. Nem engedett, számonkért, s ha elárultam dacos megvetéssel nézett rám. Sokat vitáztunk, tanultunk egymástól. Mindig arra emlékeztetett, hogy ne feledjem: nem a megalkuvás, nem a tájba simulás, hanem éppen a szabadság keresés, a küldetés vezetett Isten karjaiba!
Ma is a szemébe tudok nézni, és ha netán vitatkozunk is, életem legnagyobb kincse, hogy barátok maradtunk.
Hát ezt tudom tanácsolni neked is, ifjú barátom, hogy úgy találd meg most, és úgy éld meg életre szólóan küldetésedet – bármi legyen az –, hogy jó barátságban maradhass önmagaddal.
ft. Kovács István püspök úr tollából
