Megünnepeltük a magunk módján az újév beköszöntét. Durrantak a pezsgők, elhangzottak a hálaadó, erőt kérő fohászok, és bizonyára már mindannyian elírtuk és kijavítottuk kétszer-háromszor az aktuális évszámot. Lassan belemelegedünk, bekuckózunk ebbe a nemrég még újnak, ismeretlennek ható évbe is.
Előző levelünk után nem kis feladatot vettünk a nyakunkba. Már az esztendő első napjaiban a küldetés fogalmát ízlelgettük. Van-e küldetésünk, feladatunk az Egyházban, Egyletben? Van közünk egyáltalán ezekhez a sokszor porosnak, vagy épp vakítóan csillogónak ható intézményekhez? Biztos, általános felelet nincs kérdéseinkre. De válaszaink ösvényét nagyvonalakban, finom mozdulatokkal kijelölhetjük.
Nem könnyű nekünk, a XXI. század gyermekeinek közösségben gondolkodni. Hiszen lehet, hogy még nem születtünk bele, de mindenképp belenevelkedtünk a korba, amely az egyént, az egyes embert állítja reflektorfénybe, és számtalan lehetőséget biztosít a közösségi élet kiváltására is. Karnyújtásnyira vannak motivációs trénerek, gyors meggazdagodást ígérő kurzusok, életvezetési tanácsok. Ha épp nem digitális térben, hanem személyesen találkozunk, azt kicsit ünnepnek, különleges alkalomnak éljük meg, olyannak, amikor megtiszteljük társainkat. Tegyük fel, hogy ebben a helyzetben ráeszmélünk valamire, és igyekszünk „letölteni magunkat”, azt, amilyen a digitális személyiségünk. Próbáljuk összehangolni ezt a kétlaki életet.
Mégis mit adhat ebben a helyzetben a 125 éves Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet? Ha bulira, játékra, szórakozásra gondolunk, a felszínt kapargatjuk. Ha barátokra, közösségre gondolunk, részigazságokkal zsonglőrködünk. Még akkor sem jó az utunk, ha nagy rendezvényekre, országos „dzsemborikra” gondolunk. Amiket itt említünk, eszközök és következmények, nem célok, nem küldetések.
Az emberi létnek van lelki síkja, lelki dimenziója, ebben a kevésben talán mindenkivel megegyezhetünk. És ez a lelki sík kortól független, a maga módján az újszülött és az aggastyán is spirituális lény. De ahogyan a legalapvetőbb, ösztönös cselekedeteken túl, csecsemőként tanításra, támogatásra szorulunk, úgy van szükségünk a lelki életben is bevezetésre, útmutatásra, mankóra és – ijesztő, de – tanításra is.
Az Egylet ezt a feladatot vállalta magára 1900. február 11-én. Jobb, ha nem számoljuk, hányszor fordult azóta a világrend, hányszor lettek vállalhatatlanná addig egyértelmű értékek.
Ennél szebb és fontosabb küldetést azonban azóta sem tudtunk kijelölni magunknak. Az örökkévalóság tengerében még cseppnek sem nevezhető az a 125 év, amelyben rendre, egymást szép sorban követve lánglelkű ifjak fürkészték Isten igazságait Erdély dimbes-dombos tájain, poros (vagy épp kátyús) útjain.
Ha nem lenne nyilvánvaló, most, még időben szólok, hogy épp mi vagyunk, épp Te vagy, kedves olvasó a ma lánglelkű, tenni, újítani, mozdítani, de főleg Istent a maga módján keresni akaró fiatalja. Az ODFIE a tiéd, a része vagy, még akkor is, ha nem akarsz róla tudni. Pont úgy és annyira a tiéd, miénk, mint azoké a megfakult képeken szereplő, szigorú arccal rendre intő néniké, bácsiké.
A helyed már most biztosított. Hozd magaddal szép lelked, legjobb tudásod, személyes küldetésed, és próbáljuk meg mi is azt a bizonyos Isten országa-projektet.
Széles László tollából
