Kedves Egyletesek!
Az új esztendő első virradatán nagy szeretettel köszöntünk Benneteket. Mindig különös érzés, amikor ilyenkor naptárt cserélünk, amikor a megszokottat valami ekkor még ismeretlen, mégis erőt és reményt adó váltja fel. Keveredik ezekben a pillanatokban a hála, amellyel számba vesszük az emlékként elraktározott, megélt pillanatokat, és az a döbbenet, amivel ráeszmélünk, hogy mekkorát szaladt velünk az idő. De a döbbenet számunkra nem rettegést, hanem tenni akarást, várakozást, bizalmat tartogat.
Ezért ezek között a sorok között elétek szeretnénk idézni Jeremiás próféta elhívását, aki mikor meghallja Isten szavát, fiatal korára hivatkozva visszautasítja azt. Bizonyára mind tudunk azonosulni ezzel a hirtelen adott válasszal. Hogy kicsik vagyunk, gyengék, a feladathoz erőtlenek. Egyébként is, mindig mi vagyunk a fekete bárányok, minket kérnek számon, mégis mire küldhet el bennünket Isten?
Barátaink! Az esztendő, aminek küszöbén átbillentünk, a küldetés éve lesz egyházunkban. Jogosan olvashatjátok értetlenséggel, kérdezhetitek, mit is jelent ez nekünk, hogyan valósul meg a mi életünkben a küldetés. Jogosan állhattok jeremiási értetlenséggel ez előtt a bizonyos feladat előtt. A kételkedés hangjait azonban elnyomják az Úr szavai: „Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek!”.
Ha küldetéseinkre gondolunk, azok látszólag elkülönítenek egymástól. Mert a legtöbben más és más területen próbálunk kiteljesedni, más az érdeklődési körünk, más gondolatokat, álláspontokat érzünk magunkénak. Mások az egyéni küldetéseink. Vannak közöttünk zenészek, alkotók, írók, versfaragók, sportolók stb., akik mind-mind egyformán értékes tagjai a nagy közösségnek. Ezek a személyes küldetések hátországot képeznek mindennapjainkban, mindenkinek a saját, kis, féltve őrzött területeként.
Az elhívatástudatok párhuzamosnak tűnhetnem, mintha tudomást se vennének egymásról. Az egyéni küldetésüket elfogadó és munkáló egyének látszólag külön-külön, kemény munkával művelik saját fejlődésüket. De akkor hogyan beszélhetnénk közösségekről, társaságokról, társulatokról? Hogyan beszélhetnénk Egyházról és Egyletről?
Az egylet feladata nem lehet az, hogy homogenizálja tagjait, hogy egy kaptafára szabja őket, hogy ugyanazon küldetésre hívjon el bennünket. Gyűjtőlencseként kell összeszednie a száz meg százféle irányból érkező sugarakat, anélkül, hogy változtatna lényegükön.
Az egyletünk célja, kedves fiatalok, hogy a ti küldetéseiteket terelje egyazon irányba. Nem szándéka, hogy egységesítsen, hanem, hogy teret adjon a különböző művészeti, tudományos és más jellegű érdeklődési köröknek. A rendezvényeink lényege is az, hogy egymással párbeszédbe elegyedve tapasztalatot cseréljünk, megismerjük egymás féltve őrzött kincseit, a küldetéseket, amikre elhívást kaptunk.
Istennek hála, mi, a fénysugarak magunkon hordozzuk a teremtett világ sokszínűségének jegyeit. Keresve sem találnánk két ugyanolyant magunk között. A mi különböző küldetéseink gyűjtőlencséje az egylet, amelyet csiszolni, igazgatni, tökéletesíteni, hogy tulajdon küldetését a lehető legjobban végezhesse, feladatunk nekünk is. Eredményünk pedig az az összefogás, amely küldetéseinket ugyanabba az irányba vezérli, Isten dicsőségére.
Kolozsvár, 2024. január 1.
Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet Elnöksége nevében
Széles László
