„Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.” (2Timóteus 1,7)
Istenem!
Én, az élet vándora, ki járom utam, most megpróbálok leállni egy percre. De vajon van-e igazán megállás ezen az úton? Van-e igazi csend a megállásban? Van-e ott találkozás önmagammal és Veled? Tudom, hogy ösvényeid kifürkészhetetlenek, érzem megtartó erőd és gondviselésed. Hiszem, hogy a ránk mért és előttünk álló utat kellő józansággal, bátorsággal, erővel és szeretettel végig tudjuk járni. És képesek vagyunk megállni is, ha azt súgja egy belső hang. Az Istentől kapott hangunk. És képesek vagyunk megérezni belső mélységeinket és csendünket. És készek vagyunk a találkozásra. Hálát adok, hogy van kezem és lábam. Hálát adok, hogy a haladást megélve rácsodálkozhatunk világunk szépségeire és embertársaink belső fényére. Mindannyian jól tudjuk, hogy feléd hajlanak az utak, és Te vársz majd ránk!
Ámen.
Fekete Edda tollából
