a Mt 21,28–32 nyomán
Megszólalt, és ezúttal példázatokban beszélt a Közlöny olvasóihoz. A következőket mondta: A töretlen lelkesedéssel munkálkodó ifjak azon a napon éppen a következő rendezvényük előszervezési teendőivel foglalkoztak. Volt, aki már reggel óta ott volt az irodában, és elszántan látott hozzá a napi teendők rá eső részéhez, volt, aki a délelőtti egyetemi órái után szaladt be, hogy a többiek segítségére legyen, és volt olyan is, aki csak a nap végére tudott beérni.
Az ifjú szervezők azzal töltötték a napjukat, hogy a soron következő körutas rendezvény minden egyes meglátogatandó településének képviselőjét felhívták, hogy tájékoztassák őket látogatási szándékukról, és megkérjék őket, hogy minél több fiatalt gyűjtsenek majd össze a rendezvényre. A szervezők egész nap nagy erőkkel próbáltak meggyőzni minden felhívott személyt, és fáradhatatlanul ecsetelték újra és újra, hogy a rendezvény idei kiadása igen különleges, az új csapat lelkes, a tevékenység hasznos és lebilincselő lesz.
Azon a napon két igazán rendkívüli tartalmú telefonbeszélgetésre került sor.
Az elsőben a felhívott település képviselője megkérte a telefonáló szervezőt, hogy miután letették, a szervező írja is meg neki levélben, hogy miről is szól a rendezvény, mert ő nem ismeri. Aztán megnyugtatta, hogy már tudja is, hogy mely fiatalokat fogja megkérni, hogy vegyenek részt a rendezvényen, csak a szervező éppen küldje el neki a részleteket, és ő majd intézkedik, és lesznek fiatalok. A szervező nem igazán értette a kérést, mert addig soha nem fordult elő olyan, hogy valaki írott anyagot is kérjen, de szavát adta, hogy eleget tesz a kérésnek, mert rendkívül örült a kapott pozitív válasznak. A remény apró lángja erősebbnek bizonyult az akadékoskodás okozta keserűségnél.
A második beszélgetés rövid volt. A felhívott személy gyorsan lerázta a szervezőt. Néhány ügyetlen kifogás után fásult és érzéketlen hangon közölte, hogy az ő településén nincsenek fiatalok, kár a környékre egyletes rendezvényt vinni, ott már rég nem lehet semmit sem szervezni, templomba sem járnak már az emberek, ez a világ teljesen kifordult magából.
A telefonálgatós nap végén a szervezők megosztották egymással az élményeiket. A kellemes beszámolókra sajnos ezúttal sem került sor, mert a felháborító esetek tárgyalása ismét nagy kavarodást keltett közöttük és főként bennük. Bár az első felhívott személy ígéretet tett, hogy vinni fog fiatalokat a rendezvényre, ez a szervezőket mégsem nyugtatta meg teljesen, mert egyszerűen nem tudták hová tenni a tőle kapott furcsa kérést. Felháborodva ismételgették egymásnak, hogy lassan tizenöt éve szervezik ezt a rendezvényt, és minden évben ugyanúgy felhívják előtte a települések házigazdáit, hogy tájékoztassák őket, ezért egyszerűen hihetetlen, hogy van még olyan, aki ne ismerné a fiatalok egyik kedvenc rendezvényét, ráadásul pont azt, amivel minden évben a legnagyobb hatást érik el a szervezők. Olyan, mintha láthatatlan lenne a munkájuk – tette hozzá valamelyikük kiábrándultságában. Aztán a dühből kikiáltott felismerést hosszú csend követte. Bár egymásnak nem merték bevallani, magukban mind elkezdték megkérdőjelezni munkájuk értelmét. Ha egy ilyen jól ismert rendezvényre sem emlékszenek azok, akiket minden évben meglátogatnak, akkor talán nincs is értelme az egésznek – gondolták. Aznap elkeseredetten ment mindenikük haza. És lett reggel, és lett este többször is, és eljött a rendezvény napja.
A körutasok három kisbuszba osztották be magukat, hogy elinduljanak és Erdély-szerte meglátogassanak minden egyletet és fiatalt. Amikor odaértek az elsőként felhívott személy településéhez, nagy döbbenet lett úrrá rajtuk. Bár az illető a telefonbeszélgetésben biztató szavakkal ígérte meg nekik, hogy több fiatalt is össze fog gyűjteni és sokan lesznek, senki sem várt a megérkezett kisbusz tagjaira. Nemhogy egyetlen fiatal sem volt, még a házigazdát sem kapták otthon. Később tudták csak meg, hogy éppen dolga akadt a városban, azért nincs otthon a falujában, a rendezvény pedig teljesen kiment a fejéből. Elnézést kért, majd közömbösen tette le a telefont az utána érdeklődő szervezőnek.
A fiatalok innen a második felhívott személy településére mentek mindenféle elvárás nélkül. Ott azonban akkora meglepetés érte őket, hogy alig tudták elhinni. A második felhívott személy falujában ugyanis a helyi fiatalok az utcára kiállva várták a kisbusszal érkező központi egyleteseket, és az értük kifűtött teremben pedig szendvicsek, pánkó és üdítő fogadta őket. Nem hittek a szemüknek, és az örömkönnyekben feltörő lelkük sokáig zokogott még.
Mit gondoltok – kérdi a példázatmesélő –, melyik személy töltötte be hivatását? Amelyik megígérte, hogy visz fiatalokat, de egyet sem hívott, és ő még ő maga sem volt otthon, vagy amelyik nem ígért semmit, gondterhelt hangon válaszolt, de aztán mégis fiatalokkal és táplálékkal várta a körutas csapatot?
Én nem tudom. Arról viszont elgondolkodtam, hogy a minden idejüket az egyletnek szentelő ifjak munkája mennyire láthatatlan. A több hetes előkészületi teendők, a számtalan telefonálás, a győzködések, a könyörgés legtöbbször hiábavaló a visszautasítás miatt. De amikor mégsem így van, amikor sikerül, amikor várják őket, amikor szeretettel fogadják őket, akkor elmondhatatlan hála tölti be szívüket, és megerősíti őket abban, hogy talán a láthatatlanul végzett munka a legcsodálatosabb ebben az életben. Az egyleti munka pedig pont ilyen. Akinek van füle, hallja. Akinek szíve is van, érzi. Megérzi, és talán most már tudja is, hogy a láthatatlan munkát mivel lehet legközelebb támogatni.
Nagy Norbert írása
