Októberben különleges jelentősége van ifjúnak lenni. Több szempontból is.
Legelőször talán mindenkinek azok a történelmi események jutnak eszébe, amire az akkori ifjak nélkül, ma nem gondolhatnánk – ha összeszoruló szívvel is – de büszkén. Szemünk előtt megelevenedik az utcára vonuló fiatalság rettenthetetlensége, a kiáltványokba préselt kristálytiszta értelmük, a kiolthatatlan belső tüzet tükröző tekintetük. Októberben, úgy, mint márciusban, kicsit büszkébben vagyunk ifjak. Még akkor is, ha évről évre szembesülünk vele és tudatosítjuk magunknak, hogy mi már nem vagyunk sem annyira megingathatatlanok, sem annyira hangosak. S habár ma kevés esélyt látunk arra, hogy bármiféle célt el tudnánk érni hasonló felkelésekkel, abban azonban kétségtelenül hiszünk, hogy a változásra való igény az ifjú, szárnyalni vágyó lélekben születik meg a leghamarább.
Hasonló a helyzet a vallási kérdésekkel kapcsolatban is. A reformáció havában mindig erősebben hatnak a Pál apostol rómaiakhoz írott levelében lejegyzett szavak. „…és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm 2,12). Ilyenkor gondolatban felelevenítjük mindazt, amit a reformációról tudunk. Nevekre, dátumokra gondolunk. Arra azonban nem szokták felhívni a figyelmet, hogy ezek a nagy elődök, akiknek neveit fél évszázada kiemelik a protestáns egyházak, többé kevésbé mind fiatalok voltak. Mindannyiukban az ifjúság változásra késztető tüze égett, amikor megújítani, megreformálni kívánták az ódon egyházi hagyományokat és tanokat. A számunkra igencsak kedves Szervét Mihály még 20 éves sem volt, amikor megírta egyik legbátrabb művét. Alig két évtizeddel a háta mögött felismerte és volt bátorsága hangoztatni mindazt, amit tévelygésknek ítélt az egyház tanításában.
Ahogyan a történelemben és a vallásban, úgy az egyházban is mindig kiemelkedett az ifjú titánok merész kiállása. Az egyháztörténetünk tele van az idejüket kivárni nem tudó fiatal generációk tenni akarásának nyomaival. Lelkészek és ifjúsági vezetők küzdelmeivel, akik folyamatosan az egyház felpezsdítéséről álmodtak.
Ehhez hasonlókról értekeztünk mi is a Vallásszabadság Nemzetközi Egyesületének (angolul International Association for Religious Freedom – IARF) kongresszusán a jelenlevő ifjúsági képviselőkkel. Az Indiából, Japánból és Németországból érkező ifjakakkal a kongresszus alatt a barátkozás mellett a világ- és egyházmegváltó eszmecserékre is bőven jutott idő. A házigazda Magyar Unitárius Egyház ifjúsági szervezeteként az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet tagjai és vezetőiként mi is elszántan vettünk részt a kongresszuson. A láthatatlan háttérmunkálatok mellett, amelyekben kiemelkedő részt vállalt az Unitárius Teológiai Hallgatók Közössége, több fontos momentuma is volt az egyletnek. A kongresszus 6-i, szerdai napján lehetőségünk volt egy előadás keretében bemutatni a résztvevőknek az egyleti tevékenységünket. Emellett – és talán ez a legfontosabb – este meghívtuk az ifjakat az irodánkba, ahol az ismerkedés és a megosztott történetek után éjszakába nyúlóan szőttük a jövőre néző tervekeinket. Bükszék voltunk, hogy a kongresszus választásait követően a szervezet egyik új alelnöke a mindössze 23 éves indiai új barátunk lett. Vele és a többi jelenlevő ifjúsági vezetővel arról beszélgettünk, hogy miképpen újulhat meg ez a nemzetközi szervezet, hogy milyen feladatok várnak ránk a jövőben. Most, amikor újból tudatosítottuk, hogy minden változás mögött a lánglelkű fiatalok tenni akarása áll, hálával gondolok a kongresszusnak köszönhetően kötött új barátságokra és tervekre.
Nagy Norbert írása
