„Valahogy az enyém még az az emlékkép, ami összetart, / ez így, az egész, / ugyanúgy, mint rég…” – szól mellettem a dal, és én erősebb meggyőződéssel, mint valaha kiáltom bele ebbe az elmúlt évet meghatározó csendbe.
Hiszem, hogy ugyanúgy leszünk ott, ahogy azt a legutoljára megvalósulható rendezvényen, a búcsúzásnál megfogadtuk egymásnak.
Hiszem, hogy ezután a furcsa év után, amikor nem mindennapi módon ünnepeltük egyletünk fennállásának 120. évfordulóját, együtt pótoljuk be az elmaradt összekacsintásokat, az elmaradt öleléseket, együtt mondjuk ki az elmaradt bocsánatkéréseket és az egymásnak megfogalmazott megvalósulásra váró álmokat.
Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet a 2021. évet 120 +1 emlékévnek nyilvánította azzal a reménnyel, hogy az elmaradt ünnepi évet idén bepótolhatjuk, azzal a biztos elszántsággal, hogy idén is kitartunk egymás mellett kiegészítő társakként. Ebben az évben is szükség van rád, Te is kellesz, kedves Olvasó, mert veled lesz egész ugyanúgy, mint rég.
1900-ban lelkes fiatalok valami nagyot álmodtak, életre hívták és megalapították a Dávid Ferenc Egylet Ifjúsági Körét. Az azóta eltelt 120 évben sok minden történt. Sokszor és sokan kérdőjelezték meg szervezetünk céljait és az azok megvalósítására való törekvéseket, többször próbálták megsemmisíteni. A 120 év azonban azt is tanította számunkra, hogy az egyletünk nem csupán emberi szándékok által megvalósuló mozgalom, hanem Istentől való. Mert akár ezt a csodálatos, körforgásszerűen meg-megújuló világot szemlélem, akár benne az embert, a meg-megbotló, istengyermeki léte határait feszegető istenarcú lényt vizsgálom, akár a 453 éves unitárius egyház és a benne 120 éve működő ifjúsági mozgalom történelmének lapjait, vagy egyletes emlékeim között kutakodok, arra a meggyőződésre jutok, hogy van egy Isten. Van egy Isten, aki megteremtette ezt a világot, fenntartja, igazgatja, beleleheli az erőt és a célt építőinek.
Hiszem, hogy van egy Isten, aki velünk együtt álmodik megsemmisíthetetlen, örök életre szóló egyleti létet.
Hiszem, hogy idén is ott lesz velünk, amikor fiatalos meggyőződéssel mondjuk ki a vallásszabadság napján, hogy a hit Isten ajándéka.
Hiszem, hogy idén is ott lesz velünk, amikor mamutasokként egyleteket látogatunk, és hirdetjük 120+1 éve, hogy a legjobb úton járunk.
Hiszem, hogy idén is ott lesz velünk, amikor nem divatos fesztiválokon tombolunk, hanem több szász gyereknek próbáljuk tanítani, mitől válik teljessé a lét.
Hiszem, hogy ott lesz akkor is, amikor a világról való gondolkodásunkat és unitárius meggyőződéseinket karcoljuk fel a történelem falára a múlt század óta évről évre megszervezett ifjúsági konferencián.
Hiszem, hogy akkor sem hagy magunkra, amikor nem a legmenőbb tengerpartokon fogunk nyaralni, hanem szakadt ruhában, gumicsizmában formáljuk olyanná az életet, amilyennek mi álmodjuk.
Hiszem, hogy ott lesz a köd borította dévai várba vezető utunkon, hogy majd vele és általa tapasztaljuk meg, hogy unitáriusként, egyletesként érdemes.
Hiszem, hogy ott lesz velünk közös útjainkon a 120+1. egyleti évben is, mert különben hogyan és mitől lennénk képesek egyletesként, fiatalos cselekedetekkel tenni bizonyosságot az unitárius hovatartozásunkat meghatározó hitelvekről?!
Hiszem, hogy a történet vele és általa velünk, veled is, kedves Olvasó, folytatódik tovább.
„Valahogy az enyém még az az emlékkép, ami összetart, / ez így, az egész, / ugyanúgy, mint rég…” – szól mellettem a dal, és én erősebb meggyőződéssel, mint valaha bízok abban, hogy ő velünk lesz, mi pedig együtt lehetünk azok, akik kiegészítik és teszik egyre teljesebbé ezt az egészet, amit egyletes valóságnak nevezünk.
A kérdés egyszerű, és hozzád van címezve, kedves Olvasó: ugye, ott leszel? Ugye, ott leszel, és amikor a csend és a zaj összeér, amikor a munka érdesítette kezek összekulcsolódnak, a tekintetek találkoznak, velünk kiáltod majd az égre tekintve: benne lenni a világban gyönyörű, hisz az ODFIE mi vagyunk.
Magyari Zita Emese
