A város zaja egyre halkabb. Az utcalámpák tompa fénye beszűrődik az ablakomon. Itt ülök a magát hozzám hosszú ideje befészkelte csendben, és az első gyertyát készülök meggyújtani az adventi koszorún. “Idén ezt sem készíthettük együtt, úgy, ahogy megszoktuk.” – gondolom. Ránézek, és a fellobbanó gyertyalángokban arcokat látok. „Indulni kell megint…” – mondom magamnak. A közös útjaink menetrendje szerint idén is együtt gyújtottuk volna meg az első gyertyát különböző templomok csendjében, a biztonságot nyújtó együttlét és jelenlét dallamában.
Most valahogy másképp szabad és másképp közös az út. Napok óta keresem emlékeim lapjai között hangulatát és érzését. Napok óta várom a pillanatot, amikor a két kisbusz útnak indul, vinni a hírt, hogy „jut az évnek egy ünnep még”… Az egyre erőteljesebben égő lángra pillantok, későre jár, egyletes arcokat látok. Az emlékek visznek magukkal, rájuk bízom magam. Eleget síránkoztunk már idén, eleget mondtuk, hogy nincs ez így jól, hogy a nyár nem nyár rendezvények nélkül, hogy hiányoznak a nagy, közös utazások, a mosolyok, a szív összeérős, lelket simogató ölelések. Elégszer mondtam már, hogy „rászedtél, Uram”… Most már nem perlekedek, nem szállok harcba Vele. Emlékeimben utazok. Beülök a menetrend szerinti állomosokon minden templomban egy-egy padba, hallgatok. Csend van. Egy dal jut eszembe, a dal, mert ugye, Te sem felejtetted el, kedves Barátom, hogy „van az a dal”? Dúdolom, és érzem, itt van, velem van és feltételek nélküli szeretetével fon körül, szívébe rejt.
Furcsa időket élünk, ezekben a megváltozott mindennapokban talán Te is sokszor érzed: Indulni kellene megint, újra menetrend szerint… Aztán dühöngsz magadban, mert idén úgy nem lehet. Van egy jó hírem számodra, idén is indulnod kell az adventi közös utakon, csak egy kicsit másképp, de még így sem egyedül. Tapasztalom, nehéz most az elindulás, de gyere, tarts velem, mert ez most egy másfajta kihívás.
Ha még nem tetted, gyújtsd meg az első gyertyát, és idézd fel azokat a pillanatokat, amikor úgy érezted, nem éred utol az időt, majd pihentesd meg lelked, úgy, ahogy tennéd a nagyrendezvények záró pillanataiban, azzal a bizonyossággal, hogy most is a legjobb helyen vagy.
Haladj tovább az úton, gyújtsd meg a második gyertyát, és keresd fel azokat, akikkel idén nem találkozhattál, majd képzeletben öleld meg a barátot, aki rég hiányzott, azzal a bizonyossággal, hogy most is és ezután is ott lesz számodra, úgy ahogy a legutolsó találkozásnál fogadtátok egymásnak.
Egy újabb állomás következik, gyújtsd meg a harmadik gyertyát, és mesélj magadnak történeteket a pillanatokról, amikor úgy érezted, így teljes, így érdemes élni a mindennapokat, azzal a bizonyossággal, hogy a Isten végeérhetetlen nagyságának ölelésében van lehetőség ezt újra és újra megtapasztalni.
Ebben a biztos bizonytalanságban fáradtnak érezheted magad, talán azt gondolod, nem lesz ez az ünnep sem az igazi. Gyújtsd meg negyedik gyertyát, és hangold ünnepire a lelked, keresd meg legkedvesebb karácsonyi emlékedet, éld újra, majd az előtted álló ünnepbe vezető egy héten légy Te valaki számára az ünnep, azzal a bizonyossággal, hogy istengyermeki mivoltod felelősséggel ruház fel.
Visz az adventi úton a lábad, ne állj meg, már csak néhány lépés, és megérkezel az ünnepbe. Benned a tűz, sok furcsa kép, benned egy gyermek szíve ég, hát haladj tovább. Lépj közelebb az ünnephez, mert így is közös az adventi út. Majd érkezz meg, aztán indulj el újra, kövesd a csillagot, mert így tapasztalhatod meg, hogy lesz még út, ahová indulhatsz majd, együtt, azokkal akik az egylet égisze alatt örök szövetséget kötöttek Veled, amely a valahová tartozásban jut kifjezésre.
A város egyre zajosabb. A reggeli napfény beszűrődik az ablakon. A gyertyákat meggyújtottuk, de Te haladj tovább, hogy majd a betlehemi jászolhoz való megérkezésben megtapasztalt csodát egy életen át magadban őrizd és továbbad. Maradj az úton, mert most is, így is folyamatosan indulni kell, csak ezúttal más menetrend szerint. Ez a kihívás az idei adventi közös utakon.
Magyari Zita Emese
