Van, hogy szeretném megállítani, vagy legalább lelassítani a percek, órak kattogó, konok vonulását, és megragadni azokat a pillanatokat, amelyeket a Közös útjaink alkalmával megtapasztalunk. Majd mindennapokat formálóvá tenni azokat. Mert azt hiszem, van valami különleges abban, amikor a két kisbusz elindul tizennyolc utasával, és a valami más kezdetét veszi. Mert azt hiszem, van valami igazán mély abban, amikor átlépve egy-egy templom küszöbét az elfáradt, meggyötört emberi lélek megérkezik. Ahogyan fiatal és idős egyaránt otthonra és Istenre lel. Mert azt hiszem, van valami léleknyugtató és erőt adó abban, hogy együtt ismerjük fel a bibliai üzenet, a dalok és személyes vallomások által: „jó közösséghez tartozni”.
Közösségünkben szokássává vált, hogy minden év tavaszán Budapestre és Géberjénbe utazunk, hogy a közös együttlét révén fonjuk erősebbé azokat a fonalakat, amelyek egybekötnek bennünket. Az együvétartozás fonalait. Hogy megérezzük és megéreztessük, nem vagyunk egyedül, tartozunk valahová, látszólag különálló törzsek, de gyökereink egybefonódnak…
Március 6-8. között került sor a Közös utakon ifjúsági istentiszteletes körútra, melynek első állomása Géberjén volt, pénteken. A kis templom padsoraiban fiatalok és idősek foglalták el helyüket, a kíváncsiság, a vajon mi fog történni kérdésével ott ragyogott tekintetükben. De ott élt bennünk is, a vággyal együtt, hogy alternatív, zenés ifjúsági istentisztelet keretein belül közösen tegyünk lépéseket Isten, embertársaik és önmaguk felé, egyszerűen, fiatalosan, másképp, mint a hagyományos istentiszteleteken. Aztán csend lett, a lélek szólt csak, a dal, az elrebbegett ima, a kimondott vallomás pedig tudatosította „nem jó az embernek egyedül lenni”. Mi meg erősebben, mint valaha szerettük volna elmondani, összetartozunk.
Szombaton reggel elindultunk az újabb állomás felé, Budapestre. Kalandos utunkon megtapasztaltuk újra: kiegészítjük egymást, valahogy együtt könnyebb hinni a bűvös „megoldjuk” gondolatban. Közhelyes, tudom, de valamiért a lehetlent is lehetségesnek látjuk, az együtt megoldjuk gondolattal az összekuszáltat könnyebb kibogozni.
Budapestre érkezve egyre több szerető ember vett körül. Az otthonos gyülekezeti terem érdeklődő, kíváncsi, kereső lelkekkel telt meg, fiatalokkal. A szívekbe öröm és béke költözött, az öröm, hogy fiatalokként együtt lehetünk, és szólt a dal: „otthon lenni valahol”… Külön öröm volt számunkra, hogy idén is sokan, sőt még több fiatal mint eddig vett részt az istentiszteleten. Az ezt követő közös vacsorán és hagyományos egyletezésen közelebb került a lélek a lélekhez, és éreztünk most részei vagyunk valami másnak, valami egyszerűnek és szépnek.
Vasárnap családi nap keretén belül alternatív istentiszteletre került sor. Nem tudtuk milyen lesz. Féltünk, de bíztunk, hogy Gondviselő körülfon, és lehetőséget ad, hogy legjobb tudásunkat, legjobb valónkat adjuk át a jelenlévőknek. A Budapesti Unitárius Egyházközség temploma megtelt, és ahogy körbenézve a tekintetekben az arcok összeértek, szeretett kaptunk és adtunk. Megéreztük, itt egyek vagyunk, és együtt, közösen keresgélhetjük emberségünk összekötő szálai, istengyermeki mivoltunk megnyilvánulásainak mikéntjeit.
Valahogy a közösségben egyre tisztábban láttuk, mint jelent a mózesi „válaszd hát az életet” felhívás, és így egyre biztosabbá vált:
… hogy a közösség erő.
… hogy a közösségben támaszai lehetünk egymásnak, és örök barátokra lelhetünk.
… hogy a közösségben megtanulunk bízni egymásban, szerethetünk és szerethetnek.
… hogy a közösségben önmagunk lehetünk.
… hogy a közösségben újra és újra tanulhatunk megbocsátani és bocsánatot kérni.
… hogy a közösségben érvényes az egy mindenkiért, mindenki egyért elv.
… hogy a közösség gyógyír a magányra.
… hogy a közösség felemel, támogat.
… hogy a közösségben tanulhatjuk, mit jelent Isten gyermekének lenni.
Köszönettel tartozunk a géberjéni közösségnek valamint a Budapesti Unitárius Egyházközség minden egyes tagjának az élményért és minden jóért, amit ottlétünk alkalmával tapasztaltunk és kaptunk.
Magyari Zita – Emese
