Március 15-ei, az ezernyolcszáznegyvennyolcas eseményekre való emlékezés sok mindent kezdett jelenteni sokunk számára, időnként úgy érzem kissé túlzottan is közhelyessé tettük, valódi tartalma azonban sokkal több annál, mint jól betanult, közhelyszerűvé vált „esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk…” frázisok. Közösségünkben az elmúlt három évben szokássá vált, hogy géberjéni és budapesti barátainkkal közösen ünneplünk, az együvétartozás fonalát ily módon is próbáljuk erősebbé fonni, határok közé hídakat építeni. Újra és újra felkutatni és leporolni azt a mögöttes tartalmat, amely a szabadság gondolatához kapcsolódik.
Idén március 15-17. között újra elindultunk a Közös utainkon, hogy a húsvéthoz vezető böjti úton egy-egy pillantra közösen álljunk meg, és a magunk által magunk kezeire aggatott zörgő bilincseket leoldjuk. Március 15-én, a kolozsvári ünneplést követően Géberjénbe vezetett az utunk, ahol együtt ünnepeltünk, közösen emlékeztünk 1848. március 15-ére. Nem tudhatom, hogy a kedves Olvasó számára mit jelent az ünnep nagysága és tettre, bátorságra ösztönző volta, én azt érzem, hogy ilyenkor a közös emlélkezés révén, a találkozás által mi valahogyan másak leszünk egyenesebbé válik a gerincünk, és csak azt érezzük, tudjuk legbelül, hogy tennünk kell, együtt, azért, hogy otthonosabbá váljon környezetünk, hogy egy jobb jövő felé haladjunk egymást támogatva. Valami ilyen és ezekhez hasonló érzések és gondolatok hatottak át abban pillanatban, amikor a géberjéni közösség tagjaival együtt énekeltük a jól ismert Építsünk hidat dalt.
Közös utunk szombaton folytatódott tovább. Most arra hívom, a kedves Olvasót, hogy csatlakozzon ehhez a Közös úthoz. Képzelje el, hogy beül kisbuszokba 18 lelkes fiatal mellé, olyan fiatalok ezek, akik arról híresek, hogy világgá akarják kürtölni, visz a lábunk, meg nem állunk és Isten keresnek, együtt. Akik a szabadságukat próbálják megélni, keresik azokat az utakat, amelyeken Létünk új ízt, új hangot és új tartalmat nyer. Az alkalmakat, amikor kimondhatják kételyeiket és legmélyebb meggyőződéseiket. Mindezt böjt közepén. Aztán képzeljen el egy gyülekezeti termet, amely érdeklődőkkel van tele, kíváncsi, kereső lelkekkel, és szól a dal: „lekapcsolom a villanyt a fejemben…”. Csend van, lekapcsolódnak a fények, elalszik a város, elcsitul a lélek, csak a kereső lelkek kutatnak. Lépéseket teszünk Feléje, egyszerűen, fiatalosan, a magunk sajátos hangnemében. Majd kitör a képzeletbeli, lelki vulkán, és a kereső lélek megérkezik, otthonra lel, valahol…
Hát ilyen volt a szombati délutánunk, a Budapesti Unitárius Egyházközség tagjaival, akikkel ily módon is próbáltunk hidakat építeni, kapcsolatokat formálni, meglévőket erősíteni, vinni a hírt, hogy így élünk mi, az egyletben, és felkínálni a lehetőséget, hogy csatlakozzanak, lépjenek ők is a Közös utainkra.
Ha azt hinné a kedves Olvasó, hogy itt a vége, tudtára szeretném adni, hogy még nincs, hisz utazásunk folytatódott, vasárnap közös istentisztelettel és ünnepi műsorral. Szólt a harang, ünnepre hívott, egy pillanatnyi megállásra és megerősödésre, közös építkezésre. Szólt a dalt, és a valami másra hívott, az alkalom maga magát kínálta: szabadnak lenni, az elvárások és játékszabályok ellenére is belül, bent, szabadon dönteni. Szóltak a versek és a szemek könnyel teltek… Csak azt tudtuk, azt éreztük mennünk kell, tenni, építeni… Újra megerősödtünk abban a tudatban, hogy bár határok választanak el, nem vagyunk egyedül, összekötnek gyökereink. Csend és béke belül. Indulunk tovább….
Böjt van, és mi, mint mindig most is úton vagyunk, mert nekünk az a böjt tetszik, amelyen szabadon kereshetünk, lépéseket tehetünk és hidakat építhetünk, amelyeken közeledni tudunk Feléje és egymás Felé.
Magyari Zita
