Beszélgessünk

Egyszer szívesen leülnék veled beszélgetni. Valószínűleg a mondataim nagyrésze úgy kezdődne, hogy emlékszel, amikor…? És én valamiért biztos vagyok abban, hogy te emlékeznél. Emlékeznél arra, amikor a tavaly év januárjában újult erővel látogattunk meg Téged a saját egyházköröd egyletében, vagy amikor a köri találkozók alkalmával együtt lehettünk szem- és fültanúi különböző előadásoknak.

Úgyhogy beszélgessünk. Emlékszel, amikor a Mamut körút alkalmával a társasjáték egy igazi csapatot faragott belőlünk és egy kicsit viccesre bolondult meg körülöttünk minden, amikor körbejártuk a világot, megtanultuk egymás dallamait, majd közösen táncoltunk rá, és amikor a játékban, az éneklésben, a táncolásokban őszinte társakat találtunk?

Én például emlékszem arra is, amikor Tusnádfürdőn egymást segítve szaladtuk a távokat, passzoltuk a labdát, versenyeztünk az akadálypályán, majd az OMNIUM Olimpia győzteseként vehettük át a vándorkupát és haraphattunk bele a medáljaink szélébe. Biztosan Te is emlékszel, mert ott voltál, át is vetted a kupát, és feledhetetlen emlékké varázsoltad a pillanatot.

Aztán a nyár elején útadót fizettünk. Emlékszel? Sőt, inkább az útadó fizetett nekünk. A Tündér Ilona völgye ismét az otthonunkká vált néhány napig, ahol a találkozásokban, a napsütésben, a kézfogásokban ismét egymásra és önmagunkra leltünk. Ahol a generációk találkozása még inkább megerősített minket a közösségi létünkben, és abban, hogy az év minden egyes pillanatában jó ide tartozni.

Most kezd igazán élménydús lenni a beszélgetésünk, hiszen az ArtZ, a világ közepén szervezett Összművészeti találkozó jelentette számomra a nyaram fénypontját. Ott mutattam meg igazán nagyközönség előtt, hogy mennyire jó egy darabban játszani, ott jöttem rá, hogy a konyhán a hajnalig tartó mosogatás valójában a legjobb buli, amit egy rendezvény adhat. Ott jöttem rá, hogy az esőcseppek időnként tudnak gonoszak lenni, de bebizonyosodott az is, hogy a szervezőcsapatra bármilyen rendezvényt rábíznék. Ott láttam a hullócsillagokat, és ott vettem számba az álmaimat, a kívánságaimat. Ott találtam barátra, akivel ezeket megosztottam, és aki segített megvalósítani. Ott énekeltem torkom szakadtából, és ott éreztem szükségét a csendnek. Én ott voltam. Ott voltam Én. Ott Én voltam.

Emlékszem, amikor a Segédkezek kalákatáborban házakat meszeltünk, kerteket takarítottunk, szegényebb körülmények között élő családokon segítettünk. Feltételek nélkül. Még mindig ez a kedvenc rendezvényem, mert kicsikét megtanít az életre, megtanít arra, hogy a másokon való segítség nem az eget rengető nagy dolgokban mutatkozik meg, és egy ecsetvonás sok mosolyt és csillogó tekintetet tud maga után vonni.

És a Közös utakon. Ahol a templomok csendjében a közösen megtett lépések, a közös a célok egy útra visznek. Ahol egymás kézfogása megnyugtat, ahol együtt keressük és találjuk meg a közösségi tettek erejét. Ahol egymás szemébe nézve tudunk szamárfület tenni a pillanatra. Mert ide, erre az útra, ezekhez az emlékekhez még visszamennénk. Beszélgessünk még.