Hiszem azt, hogy …

Az éjszaka csendesen ereszkedett le a hófehér ködfátyol a városra, s ha fentről letekint az ember a végtelen ezüstmezejét képes látni a szív tükrén keresztül. Olyan nyugodt és békés minden, mintha a Teremtő üzenne az ott álldogálónak: „most valami igazán nagynak lehetsz része. Még pár óra és Én sokakat idevezetek. Élved a jelen adta csodájának lélekfeltöltő erejét.” Még reggel van és a dévai vár csendjét pár szervező, álmos hangja tölti be csupán, de már érezni lehet az új lehetőség másságának édes ízét.

            Hiszem azt, hogy okkal és céllal érkezünk meg a várba, hogy a belső tűz, amely reggel útra indított bennünket az a közös lét és Isten tudatának tüze, amely így képes igazán lángra lobbanni az emlékezés és a zarándoklat jegyében.

            Hiszem azt, hogy a találkozás öröme itt tud kiteljesedni. Hogy a dévai vár falai között erősebb az ölelés, a szív a szívhez képes közelebb kerülni és a szép szó, szerető lélekben, célba találni, más boldogságának érdekében.

            Hiszem azt, hogy unitárius mivoltom meghatározó jegyeit képes vagyok ebben a várban feltölteni, amikor hittársaimmal együtt hallgatjuk az istentiszteletet és leszünk részesei a nagy egésznek. Amikor ember ember mellett megállva érzi meg az isteni szeretetet.

            Hiszem azt, hogy az életben minden okkal történik. Hogy isten szerető ölelésébe karolva járhatja mindenki a maga lélek- tűz-táncát, hogy így tapasztalja meg a Dávid Ferenci örökséget. Az által, hogy évről évre, ha csak egy nap erejéig is, de zarándokokká tudunk válni, jelezzük a jelen kételkedőinek, hogy az élet titkos csúcsát, elődeink örökségét mi szívünkben tartva védelmezzük a most tudatának teljességében a jövő nemzedékeiért.

            Déva várában a lélekben lakozó istengyermeki én képes csendesen megpihenni Teremtőjének életet adó és megtartó aranymezején. Ilyenkor a lélek pokrócát leteríti és csendesen megérkezik a várt helyre. Szívét kitárja, és halkan magába fogadja a hallottakat. Mikor a sírra néz büszke és hálás. Érzi, hogy most része valami másnak, valami egyszerűnek és szépnek. Feltekint az égre és összekulcsolt kézzel köszöni meg Istennek a múlt történéseit és a jelen pillanatát. Majd körbenéz, körülötte emberek, egy nagy tömeg, de tekintete bárki tekintetével találkozik, szeretetre talál benne, mert itt egyek vagyunk és így, közösen Dávid Ferenc követői, az unitárius egyház tagja, Isten gyermekei és munkatársai. Hiszem azt, hogy ez a tudat vezetett és vezet minket és minden év zarándoklatán ezt a tudatot vagyunk képesek megerősíteni szívünkben.

                                                                                                          Tatár Ágnes Tekla