A körhinta elindult…

„Annak, aki várakozik, van ideje, amit nagyon sok mindenre lehet használni. Egy másodperc alatt van idő elmosolyodni. Egy perc alatt lehet nevetni és nevettetni. Egy óra alatt lehetséges akár kacskaringós beszélgetést is folytatni. Egy nap alatt sok csendes pillanatra kerül sor, amikor egyáltalán nem történik semmi. Egy hét alatt icipici növekedés figyelhető meg. Egy hónap alatt az icipici is egy kicsit többet nő. Egy év már olyan hosszú idő, hogy abba nem is szabad belegondolni.”

Vajon tényleg nem szabad belegondolni? – ezzel a kérdéssel indítottuk 2016. október 7-én a köri képviselőknek szerveztett összerázó hétvégénket. Ezt a kérdést tettük fel magunknak akkor is, amikor eldöntöttünk, együtt ülünk fel arra a körhintára, amit egymás között csak egyletnek nevezzünk. Hogy miért? Azért mert, amikor erre a körhintára ülünk, akkor valójában elindulunk egy olyan úton, amelyről hisszük, hogy úgy hoz változásokat, hogy közben az örökérvényűséget magunkba zárja, és megtanít a dolgokat a maguk valójában szemlélni. Mert változás lehetsz Te magad is, akkor, amikor szembe nézve önmagaddal lépni készülsz, vagy amikor azt érzed, nem bírod tovább. Örökérvényűséget jelenthet egy barátság vagy egy szerelem, de egy pillantás, egy ölelés is, amelyet örökre magadba zársz, csak úgy, hogy mindig nálad legyen.

Talán ez a körhintán még szebb az, hogy csak akkor indul el, ha mások is csatlakoznak hozzánk, ha együtt vállaljuk a közös körhintázás minden kockázatát. Tudjuk, hogy ebben az évben is sokan lesznek mellettünk, lesz majd aki megfogja a kezünk, ha fogy a hitünk. Együtt ültük fel erre a hintára, együtt vállaltuk, hogy másokat is magunkkal viszünk. Ezen a hétvégén a húzóerőt öltöttük magunkra, eldöntöttük: felvállaljuk az egyletet és másoknak is élhetővé tesszük.

Hisszük, hogy az ez évi körhintázásunk is tele lesz élettel és rólunk szól majd. Igen, tudjuk, hogy nem lesz felhőtlen, és azt is, hogy lesz majd olyan, hogy közülünk egy elől a lovon ül, és minden erejével küzd, harcol, míg mások a hintóban helyezkednek el, de azt is tudjuk, hogyan fogunk alkalom adtán szerepet cserélni. Együtt léptünk erre az útra, és majd akkor, ha belefáradnunk is éreznünk kell, hogy szárnyai vagyunk egymásnak, szárnyalnunk kell. Most ezért nem keressük hitázásunk célját, azt sem kérdezzük meg, hogy érdemes-e vagy sem? ! Most csak engedjük, hogy célunk ismerjen meg bennünket, és ő találjon ránk, hogy mi majd szólhassunk: „Itt vagyok!

A körhinta elindult, tizenkilenc egyletes kiáltotta világgá, itt van, vállalja, hogy ott lesz, ha számítanak rá!

Magyari Zita és Nagy Henrietta